Hangsúly a többin

Ilyen sem volt még velem elég rég óta. Hogy ennyire felspannolt legyek huzamosabb ideig, mélypontok, szakaszok, derékszögek nélkül. Azt hiszem ki is tud tartani sokáig. Nagyon sokáig. Még a statra való tanulás is megyeget, nagyon fasza vagyok. Ilyenkor mindig az fogalmazódik meg bennem zárójelesen, hogy "csak nehogy elkiabáljam". Na hát remélem nem. Endorfin-túltermelés általi mérgezést lehet kapni? Hamarosan megtudjuk!

Most viszont visszatérek tanulmányaim ápolgatásához...

Alig írtam. Kicsit zavar is. Na majd legközelebb hosszabbra fogom.

 Olyan geci durva álmom volt, hogy az már fáj. Nem olyan értelemben mint az előző, ez még kicsit vicces is talán, de hogy tartalmas volt, az nagyon tuti. 
Ma reggel túl korán keltem, fent voltam két órát, de visszaaludtam kicsit, ekkor álmodtam ezt az ökörséget. De tényleg akkora ökörség, hogy kábé azért írom le, hogy évek múlva is emlékezhessek rá. 
Íme: 11 volt, mint amikor elaludtam (azaz kilenckor keltem, de csak 6-7 órát aludtam, ami most kevéske lett volna...), az álmomban is épp tizenegy volt, csak épp valamilyen órára mentem a koliból. Előtte viszont bementem az útbaeső Reálba, hogy vegyek Győri édes kekszet. Kellett. Hogy miért, azt nem tudom. De kellett, az biztos. Bementem. Ugyanakkora volt a bolt, mint a valóságban. Legalábbis elsőre. Később meg felfedeztem pár plusz részt, ezekről majd picit később. Hirtelen nem találtam sehol, úgyhogy úgy döntöttem, hogy veszek egy fagyit, amit majd bent elmajszolgatok, amíg keresem azt a retkes kekszet. Nem találtam. Viszont idő volt. Beálltam a sorba a kasszához, hogy kifizessem a fagyit, meg még valamit, nem tudom mi volt. A sor meg valami kibaszott hosszú volt. Aztán megjött Józsi (az egyik egykori volt főnököm, diákmunkás közvetítőfaszi), és kiderült, hogy akik előttem állnak azok nem is a kasszához várnak, hanem Józsi tart valami tájékoztatót a diákoknak az egyik munkával kapcsolatban. Ők odatorlódtak Józsihoz, az meg elkezdett magyarázni a munkáról, nem tudom milyen munkáról nem is érdekelt. Itt amúgy már kicsit fura volt, hogy akkora a reál, hogy Józsi ide szervez egy tájékoztatót, az üzleten belülre...
Viszont láttam, hogy annyi időt elbasztam a boltban, hogy órára már nem érek be, ezért átértékeltem a helyzetet és úgy döntöttem akkor bevásárlok kicsit, úgyis kifogytam a kajából. Mit vegyek? Na mit? Darált husit, mert abból lehet finomat csinálni. Meg persze győri édest. Az még mindig kellett. Elhaladtam Józsi és a leendő diákmunkások mellett és azt láttam, hogy Józsi távirányítós autóval szórakozik, arról magyaráz a jómadaraknak. Én meg befordultam a húsos részhez, egy hatalmas folyosó volt. Na ez már a valóságban nincs ott. Mintha még az álmomban is feltűnt volna, hogy ez picit más, mint szokott lenni. Nézem a husikat, de fejben még mindig a kekszen jár az eszem. Aztán meg egyszer csak elmegy mellettem egy távirányítós autó. Aztán meg közvetlenül a lábam körül ment a kicsikocsi pár kört. Megfordultam és láttam, hogy Józsi irányítja és továbbra is magyaráz a fiatalságnak. A fiatalság egyik lelkes tagja meg egy másik autót próbált bekapcsolni. Amit úgy lehet, hogy a kocsi tetején lévő két csápszerű izét - ami gondolom az antenna lett volna - egyszerre hátrahúzzuk. A srácnak nem ment. Odamentem és én is szórakoztam vele kicsit. Végül sikerült.
Következő kép, hogy megint a húsos részen mászkálok, jobbra meglátok egy bejáratszerűséget, ami meg pláne nincs ott sehol a valóságban. Egyébként tök vicces volt, hogy minden egyes újabb helység felfedezésénél hogy rácsodálkoztam arra, hogy ez a reál mennyivel is nagyobb mint azt én hittem. Bementem ezen a bejáraton. Ez meg olyan volt, mint valami bölcsi, tele volt 3-4 éves futkározó gyerekekkel. Kerestem is rögtön egy kijáratot. Nem mintha nem szeretném a kisgyerekeket, csak most éppen bevásárolni voltam ott. Fejben most meg arra gondoltam, hogy ez a reál bolt valamit nagyon tud, hogy még bölcsit is kialakít bent, gondolom a vásárlók tehetik itt le az éppen felesleges kiskölköket. 
Találtam kijáratot a bölcsirészből. Oda lyukadtam ki, ahol a kassza volt. Ez is fura volt, hogy egy kassza volt egy ilyen nagy boltra. Mert már akkorának éreztem, mint valami hiper/mega/supermarketet. Viszont még semmit nem vettem. Még kosár sem volt nálam. Ezért most egy cornettót vettem ki a fagyasztóból, amit szintén elkezdtem megenni bent. Megint elkezdtem keresni a kekszet. Megint találtam egy másik, felfedezetlen részt a bolton belül. Bementem. Ez már látványra is olyan volt, mint egy hatalmas TESCO, csak CBA-s cuccokkal volt tele. Egy REAL-ban. Kicsit abszurd. De! megtaláltam a kekszeket! Egymás mellett volt a "Győri édes Jó Reggelt!", meg ennek a CBA-s verziója. Fejben meg megint ott tartottam, hogy jó lesz nekem a CBA-s is, mert az olcsóbb, ízre meg elmegy majd annyiért. Viszont tele volt mindkét kezem. Egyikben ugye a cornetto, a másikban meg egy szatyorban Coca-cola light. Nem tudom hogy kerül a kezembe. Nem is iszom lájtot. Simát is csak ritkán. Úgy döntöttem sétálgatok még bent, amíg elfogy a cornetto. Hát nem kettétört a kezemben és leesett a teteje..? De igen... Leesett, elgurult a földön, felvettem. Megpróbáltam megtisztítani, nem tudom mekkora sikerrel. 
Következő snitt: nincs fagyi, lájtkóla a szatyorban még van. Keresek bent egy valahol otthagyott kosarat. Látok valami árufeltöltő fószert, akinél pont van pár darab. Pirosak voltak. Odamegyek és illedelmesen elkérem tőle az egyiket. Erre kicsit bunkón mondja, hogy nem adhatja oda. Kis hatásszünet. Aztán mondja, hogy azért nem, mert egy hét múlva kicserélik az összeset. Fejben meg megint továbbvittem a dolgot és azon elmélkedtem, hogy és azalatt az egy hét alatt akkor milyen kosarak lesznek szegény vevőknek... Viszont ekkor én elkezdtem segíteni neki szétszedni az időközben valahogy kékké alakult kosarat. Leszedtük a fogóit, aztán mindenki ment az útjára. Én meg keresek tovább kosarat. Megint láttam egyet, pirosat, annál a bejáratnál, ahol eredetileg beléptem ebbe a részbe. Odamegyek érte, elveszem. Mire elvettem már zöld volt. Meg nem túl funkcióképesre kialakítva. Félig háromszög szerűen volt kialakítva, nem lapos volt az alja, hanem hosszban ferde. Megyek ezzel a kosárral, már nem tudom merre. Azt tudom, hogy annál a bejáratnál vagyok, ahol a kocsival érkezők be tudnak jönni a föld alatti parkolóból. Érzékelő mozgóajtók. A szokásos. Kinézek az üvegen keresztül és látok egy ballonkabátos csávót közeledni. Ő meg engem csekkol végig, aztán bejön és előveszi a fegyverét. Valamilyen fajta pisztoly volt. Tőlem három méterre állt meg. Hangosan üvölti, a pisztollyal hadonászva a kezében, hogy "Mindenki a földre!!". Kétszer elmondta, aztán letápászkodtam. Fejben itt megint ott tartottam, hogy most akkor hogy fogok venni darált húst, hogy itt szórakozik ez a csávó. Tőlem három méterre áll, én vagyok hozzá a legközelebb. Én meg a darálthússal vagyok elfoglalva... Elmegy mellette egy fekete biztonsági őr. Nem is nézett rá az őr. Viszont a pisztolyos csávó agyonlőtte a feka biztiőrt. Ekkor kitört a pánik, sikítozott már mindenki. A csávóka meg megnyugtatott mindenkit, "megnyugtatott", hogy senkinek nem lesz semmi baja. Elmondta még egyszer, de az emberek továbbra is pánikban voltak. Ekkor már idegesen kussra intette az embereket és elmondta, hogy tényleg nem lesz senkinek semmi baja, csak a biztonsági őröket nyírják ki, senki mást nem fognak bántani. Fejben én meg arra gondoltam, hogy a csávó zsaru, asszem mutatott is valami jelvényszerűséget, de nem tuti, viszont bíztam benne, azért nem paráztam. Szóval arra gondoltam, hogy ezek a biztiőrök valami maffiahálózat oszlopos tagjai, akiket most elintéznek ezek a ballonkabátosok. 
Na ekkor meg csörgött a telefonomon az ébresztő és felkeltem. Ennyi lett volna elmém játéka.

Annyira majdnem, hogy egyáltalán nem. Csak megfordult a fejemben, hogy mivel megint hazamegyek (mennyi idő után is...?), ezért lehet írok valami értelmesebb hülyeséget.
Nem bírok írni, annyira jóóóó, hogy nem, hogy az már rossz, de mellette meg mégis jó, mert tudom, hogy oka van az idézőjeles szétcsúszásomnak. Annyira nem is csúsztam szét. Inkább csak a fellegekben mászkálok. Különösen szerda óta. Akkor valami történt. Nem is akármi. Ezért csak úgy poénból inkább írok a ma délelőttömről, aztán meg talán visszatérek szerdára, hogy utána meg a péntek délutánra térhessek rá. De hát ma van péntek! Akkor ez azt jelenti, hogy a mai napon délelőttjéről fogok itt ecsetelgetni? Hát úgy néz ki, igen. Ezért szót ejtek a csütörtök estéről is. De kár, hogy nem használok szmájlikat itt, különben tele lenne vigyori fejekkel mindenhol ez a szöveg. Itt is lenne. Meg itt. Meg itt. Sőt még itt is. Csütörtököm annyiból állt - a most lényegi szempontból -, hogy matekot, meg építészhez képeket tanuljak. Építészből egy hónap alatt tanultam meg hatvan képet. Tegnap kicsit belehúztam és megtanultam a a maradék negyvenet is. Kicsit nagy a kontraszt, nem? Na mindegy. Viszont a tanár meg dögöljön ketté, hogy pont akkor képes csak elméleti kérdésekből zh-t összeállítani, amikor már minden képet megtanultam. Rohadjon ketté. De tényleg. Amúgy meg inkább ne, mert szimpi a csávó, csak sose tud olyan zh-t íratni, ami feküdne az éppen aktuális tudásomnak. De hát ez van.
Péntek reggelre mentem matek pótzh-t írni, vagyis izé, ma délelőtt mentem matek pótzh-t írni, nyolcra. Erre nem kiderül, hogy nem is akkor kell írni? Vááá. De ebben is volt jó, mégpedig az, hogy konzultácó volt. Megcsináltunk pár példát zh-ra gyakorlásként. Aztán mentem építészre, mert az meg katalógusos. Matek zh pedig majd tizenkettőtől. Tízkor vissza építészre, tizenegy negyvenkor vissza matek, tizenkettő negyvenötkor vissza építészre, hogy azt a zh-t is megírjam. Ja igen, ez az építész cucc tíztől kettőig tart, szóval még arra is volt idő, hogy egy matek zh-t megírjak közben. Ilyen lazán nyomatom. Jut eszembe. Fészbúkon megszabadultam az összes bökéstől. Húsz darab volt, mindet kitöröltem, amit mostantól kapok, azt majd elrakom, tárolgatom ápolgatom, aztán nem tudom mit kezdek velük. Most meg visszaolvastam kicsit ezt az irományt, és a mai délelőttre még ma délelőttként hivatkozok, rögtön utána a ma délutánra pedig péntek délutánra, persze elsőre, aztán meg jön az agyzsibbasztó rész ott is.
Nem tudom hol folytassam. Mondjuk ott, hogy szerdán sikerült becsajoznom? Na jó, legyen. Szóval azt hiszem hiszem szerdán sikerült becsajoznom. Ami ma meg is erősödött bennem, szóval majdnem teljesen nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy van barátnőm. Csak hát szerda óta mégiscsak két nap telt el, szóval ez így még nagyon-nagyon az eleje mindennek. A megerősítés pedig annyiból állt, hogy az egyetemen, mikor elköszöntünk egymástól, ment lazán a csók, mindenki szeme láttára, szóval tök szupi volt. Megint akkora hatalmas szmájlikat nyomnék ide, hogy az már tényleg idekívánkozik. De nem tehetem, sajnálom. 
Emlékeztek még arra a névre, hogy Zsuzsi? És arra, hogy még figyelmeztettelek is titeket, hogy aztán nem összekeverni egy bizonyos másik Zsuzsival, akinek majd később nagyobb szerepe is lesz? Na most róla van szó éppen. Azt hiszem elég nagy szerepe lett így hirtelen. Úgy szerda óta különösképpen. A poén - vagyis inkább érdekesség - az egészben az, hogy az először említett Zsuzsi barátja is éppen Dániel, csakúgy mint a most először említett Zsuzsinak is Dániel barátja van. Aki én lennénk. Aki nagyon nagyon friss még neki. Meg persze ő is nekem, ki hitte volna, hogy ez oda-vissza játszik. És persze ez a Dani most veszettül repked valahol a fellegekben. Nem is tagadom, bleeee.
Hát erről legyen elég ennyi, nagy részletekbe nem megyek bele, meg szerintem nem is fogok (még a végén túl személyes dolgokat is megtudnátok, annak meg nem biztos, hogy én vagy valaki más vagy az Alkaida, esetleg Obama emberei örülnének), de azért nem lesz okotok panaszra így sem a későbbiek folyamán. Úgyhogy nyugalomra intenék mindenkit. Nyugalom, emberek! Nyugalom!

Később jelentkezek. Sajnos ilyen zh-szarságokkal nehezítik az én szegény kis életkémet, amire most muszáj időt szánni, szóval valahonnan meg el kell venni. Szóval az esetleges rendszeres olvasóimtól elnézést kérek, hogy nem tudom teljes mértékben kielégíteni szükségleteiket. A másik nagy befolyásolási tényező meg az, hogy az utóbbi napokban feltűnően sokat vigyorgok, ráadásul nem is ok nélkül. Na de hadd ne kelljen most részletekbe belemenni. Az eddigi panaszkodásoknak úgy tűnik, hogy jobb esetben időlegesen vége. Ezzel egyidőben pedig jelentősen megnőhet a szervezetemben termelt endorfin mennyisége. De erről is be fogok számolni majd, amint lesz rá időm/energiám/kedvem.
Meg amúgy azok nem is panaszkodások voltak ám, csak érzelmi töltettel megspékelt irományok. Vár a matek, úgyhogy mentem. 

 Azért tényleg nem egyszerű az életem. Réka kilőve. Nincs kémia. Slussz, passz, kész. Nem ragozom, pedig tudnám. Az a lényeg, hogy jó lány, szép lány, de - ellenben ahogy korábban írtam - nincs érzelmileg semmi, ami miatt úgy érezném, hogy érdemes lenne tovább próbálkozni. Amit egyébként a legutóbbi találkánk alkalmával sikerült megállapítanom. Viszont van már időközben egy másik hölgyemény, aki meg képbe jött, nála pedig nagyon érzem, hogy van kémia. Ami még durvább, hogy ő felől is van, amit meg onnan tudok, hogy elég egyértelmű jelzéseket kapok tőle ezzel kapcsolatban. Kapcsolat. Na majd meglátjuk mi sülhet ki belőle. Ez eddig így nem is nagyon gáz. Legfeljebb az, hogy a "kikosarazott" leányzóval majd szépen közölni kell, hogy zsákutcába érkeztünk.
Az igazi para ott van elásva, ahol a kutya kaparászik. A randira-váró lány. Na vele volt egy megbeszélésünk még szeptemberben valamikor, hogy majd megyünk - akár többször is - együtt mozizni, ha úgy alakulna, hogy éppen ráérünk, más meg nem akarna jönni. Szóval semmi olyan töltetű célzás nem volt benne, hogy bármit is akarnék tőle, mint lánytól. Meg fordítva. Most meg egyszer csak megyek vele moziba filmet nézni. A bibi viszont ott van, hogy ő ezt randiszerű valaminek hiszi, amit meg abból gondolok, hogy egyrészt ő kezdeményezte a filmnézést, másrészt meg "úgy" viselkedik, és adja a szimpátia igen erős jeleit. Én meg nagyon nem tudok most ezzel mit kezdeni. Azt tudom, hogy nem akarok tőle semmit, de azt nem, hogy ezt hogyan közöljem vele úgy, hogy abból ne legyen sértődés, illetve a későbbi kapcsolatunkra ne legyen nagyon negatív hatással. Mert hát mégiscsak egymástól tizenöt méterre ha lakunk a koliban. A fagyott levegőhangulat meg annyira nem hiányzik. Dániel, Dániel, mi a faszt csinálsz? Szedd össze magad! Aztán meg fasza lesz minden. Ígérem.

Egyfelől jól tudok logikázni, dolgokat összerakni (nekem sem mindig sikerül, de az átlagnál ebben is bőven jobb vagyok a megfigyelések alapján), másfelől meg szeretek tippelgetni. Most az utóbbi történt. És tökre tetszett. Gazdstat órán ülök egyik szaktársam mellett - persze ő is lány, csak hogy senkit ne érjen meglepetés. de érjen: nem felszedési szándékkal ültem mellette, blee. Új anyagba kezdünk, új tanár, új példák az életből. "Mondja a tanár: tegyük fel, hogy Magyarországon a férfi lakosság átlagmagassága(...)" Na még mielőtt kimondta volna, én mondtam Zsuzsinak (figyelem, belőlük is több van, nem összekeverni majd azzal, amelyiknek később nagyobb szerepe is lesz!), hogy 179 cm. A tanár meg mit mondott? 179 cm-t! Mint valami jövendőmondó, olyan volt ez a kis vicces esetecske, ami itt történt velem, velünk. Ja és a tanártól legalább húsz méterre voltam, szóval nem azért mondott 179-et, mert tőlem hallotta volna, hanem mert csak. Rábízom, hogy miért. Az biztos, hogy tőlem függetlenül mondott ennyit. Már megérte bemenni órára.

 Hülyeségeket szoktam álmodni, mint minden normális ember. Morbidabbakat is, ezt már kevesebb normális ember vallja be. Viszont ennyire durvát mint most nagyon rég álmodtam. Legalábbis azok közül, amikre emlékszem is. 
Az történt, hogy otthon vagyok, megyek ki a teraszra, ahol anyu a földön fekszik és valaki szájon át lélegezteti, meg szívmasszázst csinál rajta, felváltva a kettőt. Apu ott áll és nézi az eseményeket, ő ebben az álomban inkább csak passzív szereplő volt. Én meg éreztem, hogy rám jön a sírógörcs, hogy ilyen állapotban kell látnom anyámat. Persze nem jött rám, mert azzal voltam elfoglalva fejben, lélekben, hogy működjön már az az újraélesztési izémizé, amit az a faszi - akiről egyébként nem tudom, hogy kicsoda, nem emlékszem, hogy orvosnak nézett volna ki, persze lehet az volt, csak civilben volt, igazából ez is lényegtelen - hajtott végre anyukámon. Aztán pár perc múlva abbahagyta a sikertelen próbálkozások sorát. Ekkor tudatosult bennem, hogy meghalt anyukám. És elkezdtem zokogni a fájdalomtól, és a pofájába akartam vágni, hogy ha képes lett volna elmenni orvoshoz, akkor amikor kellett volna, akkor mindez most nem következett volna be. Azt hiszem ezt meg is tettem, csak hát így ebben a formában ez már nem sokat ér azon kívül, hogy az ember az érzelmi sokkot próbálja kiadni magából. 
Aztán ez az újraélesztő csávóka megfogta a testet és odébb dobta, merthogy útban volt. Hogy miért azt nem tudom, de arra igen, hogy tökéletes rongybabaként ért földet anyukám teste, ami csak még jobban tudatosította bennem, hogy végleg kiszállt belőle az élet. 
Következő kép, hogy én továbbra is bömbölök, nem bírom feldolgozni, hogy ez tényleg így megtörtént, miközben az újraélesztő csávó az apámmal beszélget a kapunál, nem tudom miről volt ott szó. Érzelmileg kb ugyanabban az állapotban, csak most kinyitom a kaput, hogy a csávóka távozhasson, de még nem megy sehova inkább csak én akartam valamivel "lekötni" magam, ezért nyitottam ki. Visszamegyek apámhoz meg a csávóhoz, hogy hallgassam vagy becsatlakozzak a beszélgetésbe. És egyszer csak azt veszem észre, hogy már négyen állunk ott és diskurálgatunk, illetve diskurálgatnak. Na ki volt a negyedik személy aki becsatlakozott a beszélgetésbe? Az anyukám. És egy darabig fel sem tűnt, hogy ott van, miközben nem is lehetne, annyira természetes volt a jelenléte. Aztán egyszer csak leesik a tantusz, hogy most mi a fasz van. Ez úgy nézett ki, hogy leesett, hogy hát meg sem halt, azaz bekamuzták itt az egészet, és ezt jól a szemükre, vagyis csak anyám szemére hánytam ez kurvára nem vicces dolog és kibaszottul nem kéne ilyenekkel szórakozni és hogy valami nem tudom hány lehetőségéből most ellőtt ezzel egyet. Közben meg még jobban zokogtam, aztán bementem a házba.
És vége az álomnak, felkeltem. 
Nem állok neki elemezni, hogy most ezt miért álmodhattam, mert egyrészt fáradt lennék most ehhez az eszmefuttatáshoz másfelől meg inkább el is akarom felejteni, hogy ez így megtörtént. Persze csak az álmomban, de azért na. 
És most rögtön az jutott eszembe, hogy ha el akarom felejteni, akkor minek írom le egyáltalán.. Szerintem azért, hogy emlékezhessek rá később is. A felejtés pedig inkább az érzelmi oldalnak szól, mert pindurkát úgy érzem, hogy nem vagyok a toppon, és lehet hogy ez a szép álom is közrejátszik benne. Később kiderül.

De tényleg csak mintha (mert nem szeretném magamat becsapni, már uncsi lenne megint eljátszani) azt érezném, hogy némi kötődés kezd létrejönni bennem a leányzó felé. Akit Rékának hívnak. De erről most ennyi legyen elég. De-vel lehet mondatot kezdeni? Ráadásul hármat zsinórban egymás után?!

Tegnap vagy azelőtt, ha azt nézem, hogy most már szerda van hivatalosan, akkor lehet, hogy a tegnapelőtti nap előtti nap elkészítettem életem első, teljesen önállóan, azaz segítség nélkül létrehozott pörköltjét. És meg kell hagyni, hogy nagyon istenkirályfasza lett. Azért megjegyezném, hogy apámat felhívtam, hogy milyen husit kéne venni hozzá, aztán annyira belelendült a mondandóba, hogy végigmondta az egész főzési procedúráját eme finom elemózsiának. Pedig azt pont tudtam is, tényleg csak a hússal voltam zavarban. Mindent megcsináltam. Úgy ahogy az a nemlétező nagy könyvben meg van írva. Ízre pont olyan lett, mint amit apám szokott otthon csinálni. Vérprofi munka lett. Büszkeség töltött el. Miközben főtt, az egyik csajszi meg is dicsérte, hogy milyen jó illata van. Itt kezdett el ez az érzés feltámadni. Meg amikor elkezdtem enni, az volt még kurva jó. Amikor meg már a tányérba szedett adag háromnegyede is elfogyott, na akkor jött a legjobb rész. Észrevettem a lábosban a pörköltben egy apró picike kukacocskát. Az ütő is megállt bennem, hogy az én finom pörköltembe mi a lófaszért vannak kukacok?!?! Merthogy többet is találtam aztán, olyan 4-5 darabot. És nem tudtam eldönteni, hogy ebben a helyzetben kezdjek el kiborulni az idegességtől, vagy sírjak a szerencsétlenségemtől, vagy csak simán röhögjek ezen az abszurd helyzeten. Végül az utolsó lett. Mást nagyon nem lehetett, mert amúgy ugye egy jelentős adagot már bevittem a gyomromba, és nem lett tőle hirtelen bajom, meg így leírhatom azt is, hogy amúgy később se. Csak hát van az embernek gusztusa megenni azt a finomat, tudva, hogy mi van/volt benne? Nagy volt a dilemma, nagyon nagy. 
Először is elgondolkoztam, hogy most mi a faszból is kerülhetett a pöribe az a pár darab kukac, de nem jutottam semmire, csak annyira, hogy a húsban biztos nem volt, mert ha a húsban ilyen van, akkor meg se lehet maradni a közelébe, annyira büdös szokott lenni. Az én husimnak meg nem volt semmi szaga. Szóval marad a többi alkotórész: hagyma, paprika, paradicsom, ami szóba jöhet. De ezek is olyan jó állapotban voltak, hogy nemigen akarom elhinni, hogy bármelyik is férges lett volna...
Ezek után abba is belegondoltam, hogy kibaszott sok pénz ment el erre a finomságra, szóval jól meg kellett gondolni, hogy most akkor ezt kidobjam-e vagy ne. Végül a nem mellett döntöttem. Egyrészt tényleg azért, mert sokba került azért, hogy csak úgy a kukába dobjam, másrészt meg két órán keresztül főtt, szóval bacilus már nem nagyon tudott megmaradni semmilyen formában abban az ételkészítményben. Végső ok pedig, ami az előzőt is alátámaszthatja, hogy tényleg ettem már egy méretesebb adagnyit belőle, mire észrevettem a potyautasokat a fedélzeten. Ezért tehát a döntésem ez volt: a kaja marad, be a fagyasztóba, ha megéhezem majd a későbbiekben akkor meg majd kiveszem és jóízűen, nem gondolva a pörköltben bliccelőkre kényelmesen elfogyasztom az én pörimet a szarvacska tésztával, és persze a húsz százalék zsírtartalmú bármilyen márkájú tejföllel karöltve, mintha tökéletesre sikerült volna a remekbe szabott műalkotásom.
De csak mintha.

Az az igazság, hogy minél többet hallgatok Maroon 5 dalokat, annál inkább szimpatikusabbá válik az együttes, és zárom őket is a szívem egyik megtisztelő szegletébe, nagyjából a OneRepublic közelébe. 
A másik igazság, hogy túl sok szépet és jót írok itt magamról, amivel nem elég, hogy úgy tűnik, hogy önmagam polírozása az egyik hobbim lenne, de még a rólam kialakítható - a valósághoz lehető legközelebb álló - képet is jelentősen torzítja. És itt akár azt is megemlíthetném, és nofene, meg is teszem, hogy egy olyan ember sokkal szimpatikusabb az embertársai számára, aki mondjuk majdnem tökéletes, de láthatóan nem az. Értem ezalatt azt, hogy mondjuk szinte mindenben top, de azért van ami neki se megy olyan könnyen. Ezáltal ha irigykedni támadna kedve valakinek a "tökéletes példaképet", legalább bele tud kötni, hogy "de hát ezt se tudja meg azt se, nem is értem mi ez a nagy rajongás érte". Szerintem ez meg pont arra jó - a tökéletlenség a tökéletességben -, hogy ezáltal könnyebben lehessen az adott illetővel azonosulni, emberibbnek érezhessük őt, ne pedig egy félistennek (vagy egy egésznek, azt kéne még, jesszus). Vagy csak szimplán ne tartsuk őt egy nagypofájú nagyképű öntelt fasznak. Az illető szempontjából meg azért jó, hogy ha tisztában van az esetleges hibáival, mert így legalább nem hiszi magáról, hogy "hú de fasza csávó vagyok" és megpróbál önmagával is némileg kritikus lenni. Az elmúlt napok eseményei pedig arra engednek következtetni, hogy bőségesen van még hova fejlődni, mindazonáltal, hogy már talán most is kijelenthető, hogy mérföldeket verek a társadalmunk egyes rétegeire, egyedeire. Ezt így muszáj volt a végén leírni, mert hát összességében tényleg így van/gondolom. 
A lényeg, hogy nemsokára lesz megint pár "szupcsi" élménybeszámoló. 
Meg kitaláltam magamnak egy tök jó mottót is: 

"Nem elég, hogy tökéletes vagyok, még hibáim is vannak!"

..ilyen hülyeségeket vagyok képes írni. Ráadásul el is küldöm a megfelelő címre, hogy választ kapjak. Íme az irományom a T-mobile ügyfélszolgálatának:

***

Tiszteletem!

Mint lassan másfél éve hűséges T-mobilos előfizető szeretném megkérdezni, hogy a Motorola Defy+ típusú készülék értékesítése várható-e a T-mobile-tól. Ha a válasz az előző kérdésre igen, akkor a követező kérdésem az értékesítés megkezdésének időpontjára vonatkozna.

 
Nagyon szívesen költeném továbbra is a pénzecskémet a T-mobile-nál, hogy könnyebben előteremtsék a pénzügyileg sikeres negyedév zárásához szükséges összeget. Ehhez azonban az Önök oldaláról arra lenne szükség, hogy minél hamarabb elkezdjék árusítani a már korábban említett telefonkészüléket. Ugyanis mindenféleképpen veszek egy ilyen telefont, tehát nekem istenigazából mindegy, hogy Önöktől, vagy egy gsm-bolttól, esetleg a  német amazon.com-ról rendelve veszem meg. Önöknek viszont nem mindegy (sikeres negyedév, ugye). Még azt is bevállalnám, hogy két éves hűségszerződést kössek, ezáltal is bizonyítanám a T-mobile iránt érzett elkötelezettségemet. Persze az sem utolsó szempont, hogy hűségidővel - feltehetően - némileg olcsóbban jutnék a telefonhoz, de még így is mindenki jól járna. Azonban szeretném Önökben nyomatékosítani, hogy ténylegesen fogok venni egy ilyen telefont, akár Önöknél, akár máshol. 

A kérdésemet megismételve tehát: ha kapható lesz, akkor mikortól a Motorola Defy+ készülék az T-mobile kínálatában? 

Amennyiben esetlegesen a válasz nemleges, úgy elkezdem felkutatni az alternatív vásárlási lehetőségek közül a legkedvezőbbeket. Arról azonban biztosíthatom Önöket, hogy a T-mobile ügyfele maradok egy jó darabig, tehát tőlem, mint ügyféltől nem, csupán a pénzem egy részétől fognak elesni egy esetleges nemleges válasz esetén.

Köszönettel
T. Dániel

***

 
Na szóval ilyen hülyeségeket szarok ki magamból, ha úgy érzem, hogy gyakorlatilag semmilyen értelmes dologra nem vagyok képes. A folyamatos orrfújástól úgy érzem, hogy a fejemben jelentősen nőtt a nyomás, amitől egyre kegyetlenebb a fejfájásom. Így érzésre egyénként a dugulástól, nem pedig a fújástól nőtt/nő a nyomás a fejecskémben. Bár orvosilag egyik sem lenne igaz, valahogy érzem.

 Nehéz az élet, mit ne mondjak. De azt hiszem, hogy a "randira váró" lánykával nem fogok foglalkozni. Randiszempontból. Mert egyébként egy nagyon aranyos és értelmes lányka ő. Csak hát ha érzem, hogy nincsen kémia, akkor minek erőlködjek. Délután, illetve este sikerült egy társaságban tölteni némi időt, és sikerült némileg kiütni magam a bizonytalanság ringjéből. Tényleg kedves, aranyos, szeretnivaló, de valahogy nem, tényleg nem tetszik úgy összességében. És most nem azt mondom, hogy csúnya, mert ez korántsem lenne igaz, de valahogy mégsem. A kémia. Nála érzem, hogy tudom, hogy tutira nincs. "Érzem, hogy tudom, hogy...", szép megfogalmazás, mit ne mondjak... Rékánál viszont nem érzem, hogy nincs kémia, igaz, ha őszinte akarok lenni magammal, akkor azt sem igazán érzem, hogy van. De a két eset azért mégiscsak nagyban különbözik. Míg az elsőnek említettben még csírásodni se tudna semmi, addig ennek a lehetősége nagyon benne van a másik hölgyeménynél. Na hát ennyit így az éjszaka kellős közepén.

 Csak hogy ne legyen olyan egyszerű az életem. Bár kié is lenne az, ugyebár. Megrökönyödésem - ez a szó annyira adja, mindig megmosolyogtat -  tárgya most éppen az hogy. Hát nem is tudom hogy írjam le szépen megfogalmazva. Ha végigolvassa az ember az összes posztot, akkor simán ki lehet rólam egy olyan képet alakítani, miszerint én ténylegesen egy női lelkeket (testeket?) zabáló szörnyűséges gépezet lennék. De ezt ugye senki nem teszi meg. Már csak azért sem, mert mindenkit szépen megkértem. Pont az előző előtti mondatomban.
De azért az már talán mégis durva, idézőjelesen durva, szóval "durva", hogy egy leányzónak az egyik barátnője, aki ráadásul a szobatársa a leányzónak könnyed természetességgel közli velem, hogy ugyan hívjam már el randira a leányzót. Hogy tiszta legyen a kép - mert már én is lassan belezavarodok - erről a leányzóról még nem is esett szó ezen blog irományai között. Pedig hát ő is megérne egy kisebb misét. 
Tényleg nem tudom, hogy mit csináljak. Korábban írtam, hogy nem tudok választani, annyi a  lehetőség. Akkor még kicsit viccesen írtam. Most meg tökre komolyan így van és így annyira már nem vicces. És még a tudat sem tud vigasztalni, hogy "hú de sok csajnak bejövök". Kész vagyok mi? Bár mindenkinek hasonló problémákkal kellene megküzdeni a párkapcsolati élet zegzugait járogatva. A bőség zavara. Csak nehogy belefulladjak.
Valamikor, amikor az időm engedi, írok majd egy hosszabb adagot az önbizalomról. Nagyon szeretnivaló téma.

Megint kicsit változott az oldal külseje, elnézést érte, de muszáj volt. Túl sok volt a sötét szín az előzőben. Még max egyszer, esetleg kétszer fogok változtatni a blogom külsőjén életem során. Úgyhogy ne aggódjon senki emiatt! Nem mintha bárki megtenné...
Ja meg a címet is kicsit átírtam, így talán aktuálisabb. Elvégre az a két hét szeptember másodikán véget ért.

 Most ezt nem nagyon tudom elkezdeni, megint filmezek, ami jelentősen rontja koncentrációs képességeimet. Azért igyekszem. A film címe pedig "Paul". Egy űrlényes hülyeség, nagyon jópofa. Egynek. Többször azért ezt se nézem meg.

Minél többet gondolok rá, annál jobban érzem, hogy ebből lesz valami. A filmet pedig megállítottam, mert tíz perc alatt írtam öt szót, az meg azért nem nagy termés. Sajnos tényleg nem tudom megosztani a figyelmemet. Vagy ez, vagy az. Most e mellett döntöttem.

Péntek délután hat. Deák Ferenc tér, kettes metró megállója. Úgy terveztem, hogy elmegyünk az IKEÁ-ba és ott elütjük az időt. Ott simán el lehet. Annyira szuper az a hely, hogy az valami leírhatatlan. Még saját kajáldája is van, ami tökre olcsó. Family kártyával két hot-dog plusz egy háromdecis üdítő háromszáz forint. És egyébként a poharat annyiszor lehet újratölteni, ahányszor jólesik, mindezt ingyen. Kajáltam is, mert miért ne, ha már éhes voltam. Neki nem kellett semmi. Győzködni meg nem akartam, azt felesleges. Ha éhes, akkor úgyis megmondja. Már ha van annyi esze persze. Később kiderült, hogy van.
Valami viszont nem stimmelt. Neki nem jött át ez az "IKEA de menő" érzés. Amit később már valamivel meg tudtam magyarázni, vagyis kitaláltam egy elméletet, amit rá tudtam húzni a szitura. Ez már a második előreutalás ebben a posztban, igyekszem mindkettőn nem elfelejteni. A másodikat biztos nem fogom, a kajásat meg majd megpróbálom megejteni. Szóval, elméletben IKEÁ-ba vinni egy csajt randira az egy nagyon jó program. Legalábbis így hittem, és mások is meg voltak, vannak erről győződve. Aztán ezután az eset után ezt átgondoltam, és most már inkább azt mondom, hogy az ikeázás az már akkor jó, ha már ténylegesen együtt vagytok ketten egy ideje, nem pedig úgy, ahogy én csináltam. Mert mi (még?) nem vagyunk együtt. Én ebben láttam, akartam, akarom látni a hibát. Hiba alatt azt értem, hogy ő gyorsan túl akart mászni az egész áruházon, aztán meg valahova máshova tovább. Ergo ő nem, hogy a faszba mondjam... Láttam rajta, hogy tényleg gyorsan le akarja tudni ezt a részét az estének. Persze a hülyéskedések végig mentek, ami jó is volt. Rég volt olyan, hogy valaki folyamatosan beszólogatott volna és ezzel ment volna tovább a beszélgetés. Persze nem kell rossz dolgokra gondolni, sima cukkolgatások mentek csiki-csukiba. Bár amikor néha a volt csajommal "baszogat", az annyira nem tetszik. Idővel leszokik erről remélhetőleg. Jajj, most jutom eszembe, vettem tök jó takarót. Legyen ez a harmadik számú előreutalás.
Ikea tehát hamar letudva. Egyébként tökre meglepett, hogy nem volt az ikeában ilyen jó baszottnagy bögre. Mondtam Rékának, hogy ha már bemegyünk, akkor nézzünk majd valami nagy bögrét. Nagy alatt azt értem, hogy minimum fél liter folyadék biztonságos rövidtávú tárolására alkalmas. Rövidtáv, mert úgy is megiszom. Volt is ilyen bögrém, csak az a csúnya bunkó fasz eltörte. Újat venni meg baszott helyette. Hogy rohadna ketté. Bögrét meg kénytelen leszek máshol nézni...
Átmentünk az Árkádba, ahol a hölgyemény el tudta intézni folyóügyeit. Aztán mondja, hogy itt van a közelben Niki, és ha már itt van, akkor össze lehetne vele futni pár percre. Kicsit húztam a számat - magamban -, de hát egyefene, én is egy éve láttam őt, kicsit kíváncsi voltam rá. Na ott kicsit elkezdtek néha ketten engem oltogatni, aztán néha sikerült is több-kevesebb sikerrel. Még Niki előtt mondta, hogy kicsit kajás lett, úgyhogy együnk valamit. Ebből az lett, hogy én semmit, ő meg vett magának egy mekis mekflörrit vagy mi a rákot. Fagyi ilyen m&m-szerű cukorkákkal. Ez volt neki a kaja. Hát, akkor már inkább csibeburgert, ha már éhes. Így viszont megkóstolhattam én is, nem is volt rossz. Pörgetek a tempón, mert lassan kezdem azt érezni, hogy minden egyes részletet leírok és egy halotti beszéd hosszúságú maszlaggá változik ez a bejegyzés.

Első előreutalás letudva. Niki el, mi fel a metróra, fingom nem volt, hogy mit csináljunk. Arra gondoltam, hogy a Kossuth téren leszállunk, de nem mondtam. Ő meg mondta, hogy a Deákon szálljuk le. Az meg hamarabb van, mint a Kossuth tér. Nekem meg tényleg mindegy volt. Leszálltunk, felmentünk a felszínre és sétáltunk. A Duna-part mellett, aztán át a Lánchídon. Az egész estének, illetve találkának úgy álltam neki, hogy még ha szívem szerint meg is tenném, mégsem fogok semmilyen testi kontaktust létesíteni vele. Ezalatt elsősorban a csókot és a kézfogást értem. Aztán csak nem bírtam ki a kézfogásos részt. Fogtam és megfogtam. Ő meg viccesen annyit reagált rá, hogy ezt megtehettem volna húsz perccel hamarabb is, mert szétfagyott a keze. És éreztem is, hogy mintha emiatt váltott volna, kicsit mintha megkomolyodott volna arra a pár percre. Az nagyon tetszett. Persze nem vagyok ellene a sok hülyéskedésnek, de azért jó látni, hogy azért ő is át tud menni komolyba. És akkor lassan a második előreutálásnál tartok. Vagyis hogy talán azért volt végig kis cukkolgatós, "beszólogatós", mert még semmilyen nyilvánvaló jelét nem adtam felé, hogy ténylegesen érdeklődhetek iránta. Lehet, hogy ő így kezelte a helyzet, helyzetünk általa érzett némileges bizonytalanságát. Amit ugye sikeresen megtörtem a kézfogásos résszel. Egyébként azt is megtudtam, hogy tud, és hogy szeret is főzni. Főzni!! Meg sütni is!! Hatalmas nagy piros pont!!!
Megint azt érzem, hogy lelassultam, úgyhogy gyorsítok. Ez a főzősdi egyébként kibaszottul fontos. Nekem. Meg a pocikámnak persze.
Battyányi tér, HÉV-megálló. Nem fejezem be ezt a gondolatot. Annyi, hogy csók nem volt, pedig lehet az is lett volna, ha arra is figyelek, hogy azért szálljak le időben a HÉV-ről, ha elindul. Sikerült is, csak lóhalálában. Úgyhogy csak arcrapuszit kapott. Kedden következő tali. Kíváncsian várom. Meg kicsit türelmetlenül is.

Szombat, Dorka. Jó volt vele beszélgetni, a New Ark-i reptéren sikerült utoljára, csak akkor épp a majdnem negyven fokos láz akart kifogni rajtam. Egy kicsit sikerült is. Azóta összejött Rolival időközben, aminek tökre örültem, bár talán kicsit korainak érzem az előző kapcsolata lezárásának után. Az egész nyara erre ment rá. Mármint az előző csajra, ráadásul tök feleslegesen. A lényeg az, hogy jó volt nagyon vele is végre normális körülmények között beszélgetni egy nagyot. Viszont most megyek futni, úgyhogy ez a poszt most így hirtelen véget ér.
Na annyit még, hogy vettem egy szuperpuha takarót, és tökre imádom, már így egy nap után is. A harmadik előreutalás is letudva. Vééégee.

Basszus, hogy pont akkor kell félbehagynom a filmet, amikor a leginkább izgat, hogy mi fog történni, nem hiszem el. Basszus. Szóismétlés. Basszus. Szóismétlés! Basszus!! Egy hurokba kerültem! Basszus!! Szóismétlés!!!

A találkával (ahová most megyek, nem ám a tegnapi) kapcsolatban felötlött bennem egy állandóan vitát generáló téma: létezik igazi barátság férfi és nő között? A válasz pedig egyértelmű: valószínűleg igen. Ez azt jelenti, hogy minden bizonnyal így van, de sajnos nem tuti, hogy igazam van. Kár, hogy pont mennem kell, mert szívesen belemennék ebbe a témába, felhozva egy-két példát, hogy alátámasszam, vagy éppen cáfoljam az állításomat. Na de tényleg mennem kell. Basszus. Végtelen hurokba kerültem!! Basszus!! 

Összehasonlító elemzés. Szereplők: én, valamint a volt szobatársam, az a gyökér faszkalap. Én jól nézek ki. Ő csúnya. Persze minden relatív, de azért ha megnézek egy fejet és az kifejezetted taszít, na biztos, hogy nem szép. A saját jóképűségemet meg sem kérdőjelezem, az úgyis alap. Persze ez is relatív, nem mindenkinek jövök be én se. De a többség nem panaszkodott még. Legfeljebb arra érkezett kritika, hogy túl kisfiús az arcom. Ezt mintha már korábban leírtam volna. Ő csúnya, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy bunkó legyen. Valamiért mégis az. Én jó fej vagyok összességében, néha túlzásba viszem a beszólásokat, de nem a rosszindulat visz bele ezekbe, sokkal inkább a hév. Nem a gödöllői. Hát ez nekem fájt. Viszont ha belegondolunk (ne aggódjatok, megteszem helyettetek), akkor azért mégis csak van összefüggés az ember külseje és a természete között. Csúnya. Az is volt, az is marad. Szóval az volt. A csúnya gyerekeket pedig annyira nem szokták szeretni a nem-csúnya társaik, sőt talán még baszogatták is ezt a kis csúnyácska szerencsétlent. Mit tehetett ő ez ellen? Szerintem egyszerűen nem tudta feldolgozni azt, hogy az óvodás, iskolás szociális lét alatt a minitársadalom peremére kényszerült, ahonnan talán néha páran meg is próbálták lelökni jó mélyre.
Csakhogy ne tűnjön úgy, hogy ez egy engem polírozó iromány akar lenni, ezért az én gyerekkoromról is írok egy-két sort. És ez tutira így is volt, mert velem történt meg, míg a csúnya pöcsről írtak csupán feltételezések. Bár minden bizonnyal úgy volt. Kövér kisfiú voltam, tizenhárom évesen, kb 170 cm magasan voltam 96 kg. Szóval hájas voltam elég rendesen. A dagadt és a csúnya kisgyerekekben az a közös, hogy egyiküket sem szeretik igazán a többiek. Mármint nincs velük persze semmi bajuk a többieknek, de azért inkább őket kerülik először, mint a nem-defektes társaikat. Ez valami evolúciós/társadalmi cucc. A különbség meg az a csúnya meg a kövér gyerek között, hogy a kövér biztos, hogy nem tud rendesen tesizni, azaz mozogni. Sajna. Viszont a dagi kisgyereknek megvan az az előnye - persze ha van benne elég akaraterő -, hogy lefogyjon. És ez képletesen valami olyat takar, hogy a peremvidéken tapasztalt rossz élményeket is levetkőzi bizonyos mértékig. Aztán meg előbb utóbb talán arra is rájön, hogy milyen jól is néz ki. Én megtettem.
Olyan tizenhét lehettem, amikor észrevettem, hogy egyrészt nincs rajtam számottevő felesleg, tehát nekem is feltűnt, hogy a testsúlyom teljesen normális. Másfelől azt is észrevettem, hogy az arcvonásaim egészen szépek. Mármint tényleg. És az idő, meg persze a lányok is engem igazoltak. Az élet akkor indult be igazán, amikor elkezdtem a Vidámparkban dolgozni. Nem teljesen értettem, hogy miért, de a lányok keresték a társaságomat. Olyanok is, akikkel előtte egy szót sem váltottam. Persze a jó külső nem ér túl sokat, ha a belső nem olyan. Mondjuk például olyan bunkó paraszt, mint a csúnya szobatársamé. Na megint a csúnya gyerek. Velük az a baj, hogy nem azért csúnyák, mert elhíztak, hanem mert így születtek. Genetika. És a genetikai defektjük miatt kapnak pár pofont az élettől. És páran ezt úgy élik meg, hogy ez ellen bunkósággal tudnak védekezni. De ez nem kifizetődő. Mert a későbbiekben, amikor a kövér kisfiú már nem kövér, hanem egy gecijó csávó, akkor a csúnya kisfiú még mindig csúnya. Az igazi baj viszont az, hogy ilyenkor, mondjuk amikor elkerül egyetemre, ahol teljesen új lappal kezdhet mindenki mindent, már nem azért lesz a peremen ez a csúnyaság, mert csúnya, hanem azért a kiépített és teljesen magába implementált képesség, tulajdonság, védőmechanizmus miatt, amit a többi ember egyszerűen csak a csúnya bunkóságának él meg. Szóval ilyenkor ő már saját magát taszíttatja oda a kényszerűen magányos farkasok klubjába. Persze ez nem azt jelenti, hogy senki nem beszélget vele. Inkább valami olyat, hogy senki nem beszélget vele, ha nem muszáj. És igazuk van. Én se szívesen beszélgetek egy olyan emberrel, aki nem elég hogy külsőre elég visszataszító, de még be is szólogat. Hát kell a fasznak ilyen gyökér.
Én meg ott tartok, hogy nem tudok választani a sok leányzó közül, akikről úgy érzem, hogy nem lennének ellenem. Na majd meglátjuk hogyan alakul a következő randi, hátha okosabb leszek valamivel. Egyre szimpibbnek érzem egyébként, csak picit félek, hogy nagyon fiatal. Meg hogy kényeskedjek is: picit messze is lakik. Ez kb negyven perc összutazást jelent, szóval tényleg nem szabadna ezen múlnia. Na majd meglátjuk.

 Amikor már úgy érzem, hogy szétfolyok, annyira a padlón vagyok, akkor ilyen kis apróságok olyan jól el tudják feledtetni a problémáimat (amiket amúgy még mindig képtelen vagyok megfogalmazni, még magamnak is...), és ezt a folyós trutyit meg tudják fogni arra a pár percre, órára. Finom teát csináltam. Majdnem két liternyit. A fele már elfogyott. Nem csoda, hogy szét akar repedni a húgyhólyagom.

Valami nem stimmel. Velem. Inkább bennem. Körülöttem lévőkkel is van gond, de most az nem ide tartozik. Bár lehet igen, csak még nem esett le a tantusz. Úgy leírnám azt, hogy - úgy tűnik megteszem - kicsit olyan érzésem van, mintha valami sötét fátyolfelhő borítaná be elmém fényességét. Csak ezzel az a gond, hogy a fátyol az ilyen vékony cucc, amit az ember könnyedén el tud távolítani, csak egy mozdulatba kerülne. Nem találom a szavakat, alig tudom ezt az egy retkes posztot is megírni. Közben meg félig nézem a Donnie Darkot. Érdekes egy film. De ez nem fátyol ám, mert akkor már eltűntettem volna rég a gecibe. Olyan jó vastag, és fekete, mint amikor óriásinagyhatalmas vihar közeledik. Az viszont durva lenne. Az odáig még oké, hogy relatív kedvetlen vagyok, de azért vihart nem akarok. Az vajon miben nyilvánulna meg jelenlegi életemben, helyzetemben? 
Jók ezek a kérdések, csak választ nem kap rá az ember soha.. Ez a film viszont nagyon durva!

A 22°C pedig az emberi agy működésének legoptimálisabb hőmérséklete. Csak utólag adtam címet, amit meg is kellett - kell a faszt, csak jófej vagyok - magyaráznom. Ami egyébként a viharos-felhős témázgatással azért csak összeköthető valahogy.

Én tényleg nem értem az embereket. Miért tudnak olyan ember iránt olyat érezni, amiről már réges-régóta tudniuk kéne, hogy ez a hajó már elúszott? Mit elúszott, kettétört és a tenger fenekén rohad szét. Én egy ilyen hajót nem akarnék megszerezni. Ha meg valaki a hajón hagyott kincsek miatt akarja magának azt a kettétört roncsot, akkor is csak idő kérdése, hogy elfogyjon a sok drágakő, arany, ékszer és egyéb érték a fedélzetről. Na és akkor utána mi marad? Semmi, egy rohadó, két, vagy talán még több darabra szakadt hajóroncs. Abban meg már semmi érték nincs. Ráadásul ezek után még az is ki fog derülni, hogy azok a kincsek lószart nem érnek a hajótest nélkül, sőt talán még arra is rájövünk, hogy az egész csak egy illúzió volt, és a luxushajónak hitt járművünk valójában csak egy rozoga, egylapátos kis csónakocska volt. Ami persze meg nem csoda, hogy kettétörik, aztán meg a tenger martalékává válik. Legalább a korallok rá tudnak telepedni erre a használhatatlan csónakmaradványra. Egyéb tengeri állatfajtának meg jó búvóhely lesz. De lehet, hogy majd Spongyabob fog beköltözni. Talán még Patrikot is hozza.

Tény, hogy az utóbbi időben egész sok olyan poszt született, aminek fő témája egy leányzó volt.
Tény, hogy azért írtam meg mindazt, hogy kiadjam magamból azt a sok mindent ezzel a témával, ami felgyülemlett bennem.
Tény, hogy szívesen írok róla, mert jó érzés.
Tény, hogy úgy érzem, akár még az igazi is lehet.
Tény, hogy ezt a felsorolást nem tudom most folytatni, mert szétestem fejben.
Tény, hogy már három hete azzal a pasival van a leányzó együtt, akivel eddig már (kb) négyszer szakítottak...

Tények...
 

A helyzet a következő: huszonnégy óra alatt két leányzótól hallottam ugyanazt. A két lány nem ismeri egymást, szóval nem arról van szó, hogy a hátam mögött esetlegesen összebeszéltek volna. Mindkettő azt állította, illetve állítja, hogy túl rendes pasi vagyok. (Barátok mindketten, nem pedig lekoptattak, csak hogy tiszta legyen..) Számomra a hangsúly a "túl" szón van. Ez mi a geci? Hogy lehet valaki túl rendes? És ha az vagyok, akkor meg miért nem epekednek utánam a csajok? Pontosabban mondva az(ok) a csaj(ok), aki(k) nekem kell(enek). Egyszerre csak egy persze. Nem értem. De tényleg. A mai világban már hátrányos helyzetűnek számít az, ha valaki relatív normális? Egyébként ismerem magam, és általában tényleg rendes vagyok, meg jófej, segítőkész, meg persze ezt az oldalamat is imidzselem a külvilág felé, de én pontosan tudom, hogy szoktam (sajnos) gecizni is, olyan dolgokat tenni, amiket később megbánok. Sőt! Olyat is csináltam már - meg szerintem (sajnos?) fogok is - ami erkölcsileg elítélendő. De sajnos ez van. A racionalitás felülbírálja néhanapján az erkölcsi normákat. Na ez nem olyan "túl rendes pasis" dolog. Szerintem. Bár lehet, hogy még ezzel a "ficammal" is jobb vagyok a pasik 99%-ánál. 
Na de most komolyan, tényleg létezik a világon olyan, hogy van egy jóképű, értelmes, normális csávó, aki nem találja meg az igazit? (Megtalálni persze van még bőven időm, nem omlott bennem össze semmi, azt hiszem, csak hát na, egyre inkább zavar ez az állapot.) Mert amúgy tényleg kibaszottul idegesítő, hogy az állítólagos jó tulajdonságaim hátráltathatnak abban, hogy egy bizonyos lánnyal összejöjjek. Ezt most általánosságban értem, nem konkrétan a jelenlegi "kiszemeltre". 
Ez annyira fel tudja kúrni az agyamat, hogy valami hihetetlen. És tényleg érzem magamban a dühöt, miközben ezen gondolkozok és úgy fel tud forrni az agyvizem, hogy mindjárt teát is főzhetnék belőle. Még jó, hogy van minden a teához. Még választhatnék is: Earl Gray meg Classic Label.

Egyébként azt hiszem, hogy egy rövid ideig jegelés következik a lánytémában. Ha sokat akar a szarka, akkor nem bírja a farka ugyebár. Meg hát akarásnak nyögés a vége. Ha meg véletlenül pont ő lenne az igazi, akkor úgyis össze fog jönni. Csak idő kérdése, azt hiszem. Talán még remélem is. Bár még mindig alig ismerem, szóval azért van hova fejlődni.

Na jó csak volt, de akkor elég nagy. Gondolatébresztő könyvet olvasok. Onnan loptam a címet is. Arra jöttem rá, hogy ha figyeltem volna a jelekre, vagyis inkább nem hagytam volna figyelmen kívül, akkor a legutóbbi barátnőmmel egy, maximum két hét után szakítanom kellett volna. De én hülye nem tettem! Ehelyett hat hónapot végigszenvedtem vele. Hogy miért azt nem tudom. Az első egy, maximum két hónap tényleg jónak mondható volt. Bár így utólag ezt sem igazán jelenteném ki. Azok az orbitálisan gecinagy, a fülembe 150 dB-lel üvöltő jelek már akkor is megvoltak. De én naiv voltam, és hülye is egyszerre. Azt hittem, hogy na majd velem frankó lesz minden ezzel a csajjal. Mert hát nem volt vele minden frankó. De ebbe had ne másszak bele. Elszakadt a fonal most. Visszaolvasom a könyvet, hogy mi is akart a lényeg lenni, mert arra még mindig nem tértem amúgy ki.

Na megvan. Azt hiszem. Szóval az a lényeg, hogy ha már egy hét után látja az ember a jeleket arra, hogy "basszameg, ez a csaj nem stimmel", akkor kegyetlenül ott kell hagyni a picsába. Nem szabad hagyni, hogy tovább áltasson bármivel is. Vagy ami még rosszabb: te ne áltasd magad! Mert itt nálam bizony ez történt. Azt hittem, hogy ez a csaj egy gödörben van, amiből velem ki tud jönni - meg amúgy szimpatikusnak is tűnt, nem csak azért kellett mert én vagyok a máltai szeretetszolgálat megtestesült védőszentje. Szóval hamar látható volt a defektusainak a jelei, de én ezeket ignoráltam, sőt az ismerősöktől, barátoktól kapott kritikákat is ignoráltam. Pedig néha el lehet azokon is gondolkodni, hátha mondanak valamit.

De fel tud húzni mostanában Előd. Valamit vele is kezdeni kell. Kezd elszállni az esze, csak azt nem tudom, hogy mitől, meg hogy miért... Talán az a baj, hogy felnőttként kezelem, pedig még mindig csak gyerek, nem tudom. Bár minden bizonnyal erről lesz szó.

Azaz elkúrtam az életemből hat teljes hónapot egy olyan valakire, akiről egy hét után már tudnom kellett volna, hogy rendelkezik némi intellektuális hiányossággal. Mi a tanulság? Az, hogy ha valami szar, akkor ne féld beismerni, hogy szar. A másik meg, hogy ezek után el kellene lapátolni a szart a helyére, hogy megint tiszta lappal vághass neki az életednek. Lassan egy éve szakítottam vele, de néha még mindig el tud fogni az undor, ha belegondolok, hogy mire volt képes, meg hogy mennyire csak a saját dolgaival tudott foglalkozni, miközben úgy állítja be az egészet, hogy valami velem nem stimmel. Bár nem engem kezeltek 2 hónapon keresztül a zárt osztályon...
És valóban, ezt is tudtam, még mielőtt összejöttünk volna. De hát - ahogy már korábban mondtam - hülye voltam.

Ha jót akartok magatoknak, akkor kétszer is - nem is, ennél sokkal többször - meggondoljátok, hogy kivel jöttök össze. Vagy ha valakivel együtt vagy, akkor mi a fenéért is vagytok együtt, egyáltalán jó az neked, meg persze neki, meg van-e a kémia, stb, stb. 
Persze nem elriasztani akarok senkit, az én esetem szerintem elég extrém, és még így se írtam le még a tizedét sem. Az a lényeg, hogy nem szabad olyan kapcsolatban élni, lenni, tengődni, aminek nincs értelme. Tényleg olyan kibaszott jó lenne leélni az életedet egy olyan valakivel, aki iránt érezni sem igazán érzel úgy ahogy azt istenigazából kéne..?
Na ugye.
 

...vagy mi a tökömnek kéne ezt mondani. Az a lényeg, hogy ennek a bétacuccnak köszönhetően a tegnapi bejegyzésem az örökkévalóság legeldugottabb rabjává vált. Pedig az is milyen esztétikus szófacsarokkal rendelkezett. Újraírni meg azért sem fogom. Hát ez van.