Hangsúly a többin

De már. De ne már. De de már.

Pedig olyan nagy kedvvel vágtam volna neki a posztírásnak, hogy csak na. De sajnos rám jött hirtelen a fejfájás. Ne már!! Pedig de...
És tudom is, hogy miért. Mert nem aludtam eleget, ami miatt hót fáradt lettem délutánra, amikor meg kellett volna kapnom a szuperújfaszavagány telefonomat. És azóta sem pihentem. Most is este tizenegy van, érzem, hogy öt perc se kellene, hogy el tudjak aludni, de inkább ezt a retket írom. Ne már!! Pedig deeee!! Úgyhogy nagy mákotok van ám.
Egyébként meg van a véleményem a délutánipernapközbeni alvásról. Szerintem nem jó. Sőt! Tudom, hogy nem jó. Az év első felében összevissza aludtam, amit amerikás kiruccanásom nyáron helyretett. Legkésőbb hétkor kelni kellett, hogy mehessek takarí... izé.. dolgozni. Ott is párszor kibaszott fáradt voltam, de kibírtam délutáni alvás nélkül az egész nyarat. Visszatértemkor pedig megtartottam jó szokásomat. Ami nem mindig jó, de hosszútávon sokkal kifizetődőbb, hogy hozzá van szokva a szervezetem a rendszerességhez. Érzem is, hogy jobb vagyok fizikailag. Ami meg a rendszeres futásnak is köszönhető. Október eleje óta futunk. Azóta összesen tizenhét alkalommal futottunk/futottam. Kilométerben ez száztizenhét. És a combom is sokkal-sokkal izmosabb, mint szeptemberben. Legalábbis remélem, hogy nem csak én akarom nagyobbnak látni, és még el is hiszem magamnak.
Mára ennyi. Semmitmondó zagyvaságok. De ezt a telefonos sztorit kifejtem majd, mert nagyon felhúzott ám. Meg az egyik lelkisérült csajszi a koliban. Az is megér egy misét.