Az az igazság, hogy minél többet hallgatok Maroon 5 dalokat, annál inkább szimpatikusabbá válik az együttes, és zárom őket is a szívem egyik megtisztelő szegletébe, nagyjából a OneRepublic közelébe. 
A másik igazság, hogy túl sok szépet és jót írok itt magamról, amivel nem elég, hogy úgy tűnik, hogy önmagam polírozása az egyik hobbim lenne, de még a rólam kialakítható - a valósághoz lehető legközelebb álló - képet is jelentősen torzítja. És itt akár azt is megemlíthetném, és nofene, meg is teszem, hogy egy olyan ember sokkal szimpatikusabb az embertársai számára, aki mondjuk majdnem tökéletes, de láthatóan nem az. Értem ezalatt azt, hogy mondjuk szinte mindenben top, de azért van ami neki se megy olyan könnyen. Ezáltal ha irigykedni támadna kedve valakinek a "tökéletes példaképet", legalább bele tud kötni, hogy "de hát ezt se tudja meg azt se, nem is értem mi ez a nagy rajongás érte". Szerintem ez meg pont arra jó - a tökéletlenség a tökéletességben -, hogy ezáltal könnyebben lehessen az adott illetővel azonosulni, emberibbnek érezhessük őt, ne pedig egy félistennek (vagy egy egésznek, azt kéne még, jesszus). Vagy csak szimplán ne tartsuk őt egy nagypofájú nagyképű öntelt fasznak. Az illető szempontjából meg azért jó, hogy ha tisztában van az esetleges hibáival, mert így legalább nem hiszi magáról, hogy "hú de fasza csávó vagyok" és megpróbál önmagával is némileg kritikus lenni. Az elmúlt napok eseményei pedig arra engednek következtetni, hogy bőségesen van még hova fejlődni, mindazonáltal, hogy már talán most is kijelenthető, hogy mérföldeket verek a társadalmunk egyes rétegeire, egyedeire. Ezt így muszáj volt a végén leírni, mert hát összességében tényleg így van/gondolom. 
A lényeg, hogy nemsokára lesz megint pár "szupcsi" élménybeszámoló. 
Meg kitaláltam magamnak egy tök jó mottót is: 

"Nem elég, hogy tökéletes vagyok, még hibáim is vannak!"