Elindultam!
Sajnos egyedül. Vagyis. Hát, nem tudom, kezdem másképp látni a dolgokat. Őszintén szólva már lelkem legmélyén lemondtam róla. És nem azért, mert nem volt mit érezni, hanem azért, mert túl sok minden volt/van amit érezhetek. Ezeket pedig nem tudom kezelni ilyen helyzetben. Mármint a köztes állapotban vergődve. Nem megy, egyszerűen elkezdek szétesni. Lélekben, fejben, nagyon picit talán már fizikailag is kihatott rám. Így pedig inkább lemondok a világ egyik legjobb csajáról. De bennem ne tegyen kárt. Akár tudatos, akár nem, nekem ez már a megemészthető kategórián túlmutat...
Na de hogy valami jó is legyen ebben az egészben azon kívül, h megmaradok, az az lenne, hogy.
Hogy - maradva valami hülye allegóriavagyhasonlatvagymelyiknél - nem sokat kell sétálnom, hogy újra meg kelljen állnom. És megint meg szeretnék. Meg is fogok. Aztán meglátjuk, hogy ebből a megállóból hogyan fogok távozni.
