Hangsúly a többin

De hát olyan írhatnékom van, egy pár percet még maradhatok a kedvetekért.
Tegnap majdnem kettőig dumáltam az egyik csajszival. Nála még valahogy annyira nem sikerült kibontakoznom, ami nem fura, csak kellemetlen, ha az ember esetleg többet szeretne a napi szintű köszöngetéseknél. Ráírtam, válaszolt, kérdeztem, válaszolt. Én akartam vele dumálni, ő meg nem tudom mit akart. Olyan döcögősen indult a beszélgetés. Aztán valahogy beindult. Elkezdtem hülyéskedni vele, cukkolni, ekkor elkezdett mindig hamarabb válaszolni. Később meg már olyan volt, mintha csak rám figyelt volna, pedig semmi értelmesről nem beszélgettünk. Szóval talán egy kicsit közelebb léptünk egymáshoz. Aminek azért nagyon is örülnék, mert egy szép, vonzó és értelmes lányról van szó. Ritkaság manapság sajnos.
Aztán volt itt ilyen Egyetemi Napok nevezetű rendezvény, aminek az utolsó napjára kinéztem a többiekkel. Találkoztam a lányokkal. A könnyed beszélgetések közben azt mondom nekik, hogy a nyár alatt megszépültek. Olyan rosszul hangzott, pedig valami szépet akartam mondani, ami kifejezi nagyjából ugyanezt. De hát nem sikerült. Nagy sértődés nem lett belőle, szóval nem para.
Ma meg az egyiküket látom pizsamában. Ami egy rövid sort-szerű alsót (férfi boxer volt egyébként) meg egy atléta-szerű valamit takar. Vagyis a teste bizonyos részeit. Kackac. Elnézést. Visszatérve: eddig fel sem tűnt, de olyan szép lábai vannak, hogy majdnem be is gerjedtem. A lábaira. De csak majdnem. Szép is lett volna. Ilyet nem illik ám így hirtelen, csak néha, de ma nem. Viszont tényleg annyira szépek voltak a lábai, vele is közöltem, többször is azalatt a pár perc alatt. És ha jól vettem észre, akkor sikerül is zavarba hoznom egy kicsit, vagy egy kicsit jobban is. És még a pizzámból is kapott, vagyis kaptak, mert két csajszi volt ott. De csak az egyikükkel kokettáltam, vele is csak egy picikét. Kész úriember vagyok.
Nem úgy mint az a vén szenilis trotty bácsi a villamoson, aki leparasztoz minket hetveniksz évesen, mert nem adjuk át a helyünket a szegény vak emberkének. Az ő képzeletbeli barátjának, mert vak embert egyikünk sem látott a villamoson. Ezért sem igazán értettem a kirohanást az öreg bácsitól. De most mi tegyek? Üssem le? Szóljak vissza? Mondjam meg, hogy ugyan vágja már le a sárgásan rohadó körmeit? Megkérdeztem illedelmesen, hogy mi a baja, de csak tovább bunkózott. Ott is hagytam a picsába. Hülye vénember.